Poén

M A H L Z E I T   ÉS   Z A T U R E K

Budapesten időző kedves lengyel írókollégámmal ismerkedtem össze – ő mesélte az alábbi történetet.

Honfitársa, bizonyos Zaturek nevű, tavaly Berlinben járt. Mint szerény utazó, először is kikeresett egy lengyel penziót, hogy esténként otthon érezhesse magát. Nappal egyedül járta a várost, múzeumokat s az egész idegenséget, aminek varázsát nemcsak hogy nem csökkentette, inkább fokozta számára, hogy egy szót se tudván németül, a Robinson és Péntek primitív közeledésére volt utalva. Ebédelésre kedves, szerény kis kocsmát választott magának. A kétüléses asztal túlsó oldalán barátságos arcú német bácsi ült. Csendben ebédeltek. A német egy perccel előbb fejezte be, felállt, könnyedén meghajtotta a fejét és azt mondta:

– Mahlzeit.

Lengyelünk is felemelkedett, gondolván, ha valaki ilyen udvarias és bemutatkozik nyilvános étteremben, neki se szabad mogorvának lenni.

-Zaturek, – mutatkozott be ő is.

Másnap, ugyanannál az asztalnál, megint ott találta a németet. Szépen megebédelnek, a német egy perccel előbb megint felállt, megbiccentette a fejét és azt mondta:

– Mahlzeit.

Zaturek kicsit csodálkozott, mi ez, gondolta, ez a német elfelejtette, hogy tegnap már bemutatkoztak, vagy itt ez a szokás, hogy minden alkalommal újra be kell mutatkozni? Mindenesetre alkalmazkodott, ő is felállt megint és bemondta, hogy:

– Zaturek.

Mikor harmadszor is így folyt le a jelenet, este, a penzióban, szóvá tette honfitársai közt ezt a furcsa német szokást, megkérdezvén, vajon Mahlzeit urat rendes német típusnak tartják-e, vagy afféle különcnek.

Persze jót nevettek rajta és felvilágosították, hogy „Mahlzeit” az nem egy név, hanem udvariassági szólam, annyi, mint jó napot, vagy volt szerencsém, a német úr egyszerűen egészségére kívánta az ebédet.

Lengyelünk nagyon elszégyellte magát műveletlenségéért – elvörösödött a gondolatra, vajon mit tart róla a kétségtelenül európai kultúrájú német.

Délben már jókor betért a vendéglőbe. A német már ott ült. Lengyelünk izgatottan és gyorsan ebédelt, szándékosan versenyezve a némettel – sikerült is két perccel előbb fejeznie be. Ekkor fölállt, meghajtotta a fejét és diadalmasan és fölényesen és előkelően bemondta:

– Mahlzeit.

A német kissé elpirult. Nyilván örömében, hogy ez a lengyel milyen finom ember, rövid ismeretség után az ország anyanyelvén tiszteli meg őt a szokásos üdvözléssel. Mint jó kozmopolita, rögtön jelezni akarta, hogy ő is tudja, mi az a nemzetközi előzékenység. Felállt, meghajtotta magát és tűrhető kiejtéssel mosolyogva ismételte a megtanult szót:

-Zaturek.

Karinthy Frigyes (1887-1938)

Karinthy

Kiváló szatírikus regény és novellaíró, költő, újságíró, műfordító (Pl:Micimackó )

 Szomorú aktualitás, hogy itt Siófokon halt meg.

Egy sör mindig belefér

Sör“A filozófia professzor azzal kezdte az előadását, hogy egy befőttes üveget megtöltött öklömnyi kövekkel. Megkérdezte a hallgatóitól, tele van-e az üveg. Igen volt a válasz. Ezután apró kavicsokat szórt az üvegbe, azok kitöltötték a kövek  közötti üres helyeket. Megint megállapították, hogy az üveg tele van.

A professzor ezután homokot töltött az üvegbe.
-Így működjön az életetek is – mondta a hallgatóinak. – A kövek a fontos dolgok – a családod, a partnered, az egészséged. Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak: a munkád, a házad, a hobbid, az autód. A homok az összes többi. De ha azt veszed előre, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanígy történik az életeddel is: ha minden idődet és energiádat az apró-cseprő dolgokra fordítod, nem jut azokra, amik igazán számítanak.

A hatásszünet végén az egyik diák megkérdezte a professzortól, most már valóban tele van-e az üveg. Igen, felelte a professzor, tele van. Erre a diák elővett egy sört, kinyitotta, s beletöltötte a befőttes üvegbe. A sört elnyelte a homok.

Azt mondta erre a diák:
-Nos, bármennyire is úgy érezzük, hogy az életünk teljes, a fenti példából jól látszik:
EGY SÖR AZÉRT MINDIG  BELEFÉR!”

Facebook
Hívás
Útvonal